Példamesék az Esti Mesék AI-ból

Léna és a hold liftje

Élt egyszer egy ötéves kislány, akit Lénának hívtak, és aki biztosan tudta, hogy a Holdra lift jár. Csak azt nem tudta, hol van a gomb.

Egy este, amikor a szoba már majdnem sötét volt, Léna meglátta, hogy az ablakpárkányon áll egy kis ezüst ajtó, éppen olyan magas, mint ő maga. Az ajtón egyetlen gomb volt, és a gombon egy szó: lassan.

Léna megnyomta. Az ajtó kinyílt, és bent egy lift várta, aminek a padlója meleg volt, mint a napon hagyott kő. A lift nem indult el rögtön. Megvárta, hogy Léna leüljön.

Ahogy emelkedtek, Léna látta a háztetőket, a fákat, a szomszéd kutyáját, aki már a saját párnáján aludt. A lift olyan lassan ment, hogy meg lehetett számolni a csillagokat útközben. Léna tizennégyig jutott, aztán elfelejtette, hol tartott, és újrakezdte.

A Holdon egy öreg, ezüst kabátos ember söpörte a port. Jó, hogy jöttél, mondta. Ma este te tarthatod a lámpát. Léna megkapta a lámpát, ami nem volt nehezebb egy tollnál, és amíg tartotta, minden ablak a városban egy kicsit melegebben világított.

Amikor a lámpa magától elhalványult, az ezüst ember azt mondta: most menj, mert a lift lefelé még lassabban jár. Léna beszállt, és a hazaút alatt már nem számolt semmit. Csak azt hallotta, ahogy a lift halkan zümmög, mint egy nagyon nyugodt macska.

Reggel az ablakpárkányon nem volt ajtó. De a párnáján ott feküdt egy apró, ezüst porszem, és Léna tudta, mit jelent.

Máté és a hetedik rakéta

Máté hétéves volt, és pontosan tudta, hogy a rakéták nem félnek. Aznap este mégis találkozott eggyel, aki nem akart elindulni.

A kilövőállás szélén ült egy kis fehér rakéta, és a lábát lóbálta. Hat rakéta már elment előtte, ő volt a hetedik. Nem tudom, mi van odafent, mondta Máténak. Mi van, ha eltévedek?

Máté leült mellé a betonra, ami még őrizte a nap melegét. Elmondta neki, amit a nagybátyjától hallott: az űrben nincsenek utak, viszont vannak csillagok, és a csillagok mindig ugyanott vannak, amíg vissza nem érsz.

Aztán együtt kigondolták a tervet. A rakéta három dolgot vesz magával: egy térképet, amin csak a hazafelé út van, egy szendvicset, mert az űrben is meg lehet éhezni, és Mátét, aki a hátsó ülésen számolja a csillagokat.

Az indulás nem volt hangos. A rakéta csak felsóhajtott, és elemelkedett, mint egy hólyagos papírrepülő. Odafent minden nagyon csendes volt. Máté a Földet is látta, ami olyan volt, mint egy kék üveggolyó a szekrény tetején.

A hetedik rakéta megkerülte a Holdat, megnézte a saját árnyékát, és azt mondta: rendben, most már tudom. Hazafelé a térképre nem is volt szükség, mert Máté közben elszámolt harminckilenc csillagig, és mindegyik pontosan ott volt, ahol hagyta őket.

Amikor leszálltak, a rakéta halkan azt mondta: holnap is jössz? Máté igent mondott, aztán elment aludni, mert a csillagszámolás elég fárasztó munka.

Zalán és a nyuszi, aki elfelejtett aludni

Zalán hároméves volt, és volt egy nyuszija, akit Fülesnek hívtak. Füles egy este bejelentette, hogy ő nem tud aludni, mert elfelejtette, hogyan kell.

Zalán azt mondta: majd én megmutatom. Először le kell feküdni. Füles lefeküdt. Aztán be kell csukni a szemet. Füles becsukta a szemét, de rögtön ki is nyitotta, mert kíváncsi volt, mi jön.

Aztán lassan kell lélegezni, mondta Zalán. Így: be, és ki. Be, és ki. Füles próbálta. Egyszer túl gyorsan, egyszer túl hangosan, aztán már majdnem jól.

A szobában halkan esett az eső. Zalán azt mondta: hallgasd az esőt, és számolj vele. Egy csepp. Két csepp. Három csepp. Füles füle lassan lekonyult, mint két puha levél.

A negyedik csepp után Füles már nem szólt semmit. Zalán még megsimogatta a fejét, aztán ő is lefeküdt, ahogy tanította, és ugyanúgy lélegzett: be, és ki.

Reggel Füles azt mondta: emlékszem már. És este megint elfelejtette, de az nem volt baj, mert Zalán mindig újra megtanította.